Mikor elkezdtem írni a blogot még reménykedtem abban hogy az én pici lányom egyszer majd elolvassa, hogy megismerje a történetét. Ezek a reményeim tegnapelőtt egy esős áprilisi délelőttön végleg szertefoszlottak. Panka elment.....  Pont olyan váratlanul ahogy érkezett és pont olyan esős napon mint mikor megszületett. A születése napján hajnalban kinéztem az ablakon és láttam hogy esik...nagyon esik..akkor nem értettem még miért sírnak az angyalok, hiszen ma érkezik az én gyönyörű kislányom. Aztán lassan megértettem...én is csak sírni tudtam...sokat és sokáig. Aztán ahogy múltak a hetek és egyre jobban megismertem ezt a kis Csodalányt egyre boldogabb lettem a sok keserves baj mellett is. Elfogadtam hogy ilyen és reménykedtem hogy betegen is ittmarad velünk. Igyekeztem sokat vele lenni, mert tudtam hogy szüksége van rám és nekem is pont annyira szükségem volt Rá. Nem gondoltam hogy ilyen kevés időnk lesz együtt, nem gondoltam hogy ilyen gyorsan útnak indul. Ha tudtam volna egyetlen percre sem hagytam volna magára. Félve mentem minden nap hozzá, hogy vajon vár-e rám, nincs-e baja?! Minden nap félve csengettem be az ajtón és reménykedtem hogy rögtön beengednek mert akkor biztos nincs baj. Csütörtök reggel is csengettem mint mindig és az érkező nővérke ijedten nézett rám. Bekukkantottam a válla felett és láttam hogy Panka körül sokan állnak. A szobája pont a bejárattal szemben volt az üvegablakokon pont odaláttam. Beljebb hívtak és két orvos jött elém ami már magában rosszat jelentett. Éreztem hogy baj van.  Már csak abban reménykedtem hogy itt van még, hogy nem indult útnak, hogy megvárt míg jövök ahogy azt kértem Tőle minden este mikor hazamentem. Az orvosokat is kértem hogy ha bármikor úgy látják hogy nagy a baj, szóljanak mert ott szeretnék lenni. Ott kell lennem ha mennie kell, fognom kell a kezét és erőt adni Neki ha szüksége van rá. Elmondták hogy éjjel rosszul lett és reggelre sikerül valamelyest stabilizálni az állapotát, de kritikus a helyzet, nem tudnak semmi jóval biztatni. Kértem Lacit hogy jöjjön, mert félek hogy eljött az idő mennie kell. Csak sírtunk együtt és vártuk mi lesz. Az orvosok tették a dolgukat némán és pár óra múlva közölték hogy sajnos nem tudnak mit tenni. Nem használ már semmilyen gyógyszer, az anyagcseréje felbomlott és nem tudják már stabilizálni az állapotát. Kiadták a karomba hogy még egyszer utoljára ölelhessem és csak zokogtunk együtt miközben a gépeken egyre alacsonyabbak lettek a számok és végül már csak a sípolást hallottuk. Érthetetlen volt hogy mikor már vérnyomás sem volt a pici szíve még mindig dobogott. Az a pici szív aminek orvosilag nagyon betegnek kellett volna lenni és ami mégis olyan egészséges volt hogy eljuttatta idáig  a mi kis CsodaPankánkat. Csoda volt maga is, csoda hogy megfogant, hogy boldogan lubickolt egészségesen 39 hétig a pocakban, csoda volt hogy  kijátszott egy halom orvost és senkinek nem mutatta meg a betegségét, talán tudva azt hogy elvetettük volna és akkor sosem ismerhetjük meg. Csoda volt az ittléte is és csodálatos volt együtt lenni vele.  Véletlenek nincsenek, minden történik valamiért. Iszonyatosan fáj, de biztosan rá volt szükségünk. Tanítani jött minket és amit tanított csak Tőle tanulhattuk meg. Nem mondom, kihagytam volna ezt a leckét, de efelett nem rendelkezhetek. A sorsunk meg van írva előre és ez ellen senki nem tehet. Nem tudtam volna másképp csinálni, nem tudtam volna többet adni neki, nem tehettem semmi mást, csak elfogadtam Őt úgy ahogy volt és szerettem amíg itt volt és szeretni fogom amíg csak élek...          Drága kicsi Pankám, nagyon hiányzol!!!